A falusi nép sokféle kultikus szokást ismer a méhészkedéssel kapcsolatban. Ezek a szokások ma már funkciójukat természetesen elvesztették, s jórészt csak a legidősebb nemzedék emlékezetében élnek, de az összehasonlító folklórkutatás szempontjából így is figyelmet érdemelnek. Szokásos a méhes mellé egy karóra ló koponyát tűzni, hogy a gonosz szellemeket, a szemmel verő embereket távol tartsák a méhektől. A ló-koponya hasonló funkciója ismeretes a keleti szlovákoknál, egyes balkáni, kaukázusi népeknél, a cseremiszeknél, tatároknál, de Nyugat-Európában is. A 18. századi méhészkönyvek a lókoponya mellett ajánlják, hogy a méhesben szarvas- és őzagancsot kell tartani. Szemmel verés ellen rongybabát is helyeznek a Lápos völgyében a kasok, köpűk közé. Nőnek a méhesekbe belépni, a méhek közelében tartózkodni (különösen a menstruáció idején) tilos. A moldvai magyaroknál a menstruáló nő nem ejti ki a „méh” szót, ilyenkor bogarat mond.
A néphit szerint a méh Szűz Mária könnyéből, Krisztus véréből keletkezett. Az oroszoknál Krisztus köldökéből, a lengyeleknél Krisztus verejtékéből származtatják a méhet. A Mátra hegység palóc lakói azt hiszik, hogy a méhet az Isten teremtette, s amikor azt az ördög meglátta, csúfolódni kezdett az Istennel, s elhatározta, hogy különb állatot fog teremteni, de csak legyet tudott. A mordvin, a vogul és a csuvas mondák hasonlóan emlékeznek meg a méh teremtéséről.
Ha a méhes gazda meghal, körmeit levágják, temetéskor a kalapját valamelyik méhkasra helyezik, hogy méhei el ne pusztuljanak. A Bakonyban, Gömöriben bekiabálnak a kasokba: „meghalt a gazdátok!” Ha ezt nem teszik, a méhek elpusztulnak. A 19. században előfordult, hogy halálozáskor gyászfátyollal vonták be a méhkast (Bakony, Somogy). Lakodalomkor pedig vörös posztóval, hogy a méhek is vigadjanak.
A néphit szerint a pénzért vett méhvel a gazdának nem lesz szerencséje, ezért a méheket csak cserébe vagy ajándékba adják. Akinek mutatóujjába méhanya van a bőr alá „beforrasztva”, maga után tudja csalni az idegen rajt. A lopott méhraj jól mézel. A méhtolvajnak azonban vigyáznia kell, mert vannak bűvös erővel rendelkező méhészek. Ha a tolvaj ilyen méhész méheit akarja ellopni, a keze odaragad a méhkashoz és egy lépést sem tud továbbmenni. Ha mégis sikerül a lopás, az ellopott méhkas helyét a károsult gazda tejjel öntözi, s akkor a tolvaj megőszül vagy megkopaszodik. Kopasz lesz a méhtolvaj, ha csukafejet és sonkolyt új fazékban összefőznek. A tolvaj lábnyomába vert szeg – 17. századi felfogás szerint is – a tolvaj halálát okozza. Meghal a méhtolvaj, ha az ellopott méhkas helyére lőnek vagy egy méhet a halott mellé a sírba dobnak. Szeged vidékén a gazda kenderfonálra annyi görcsöt köt, ahány kas méhe van, a csomókkal megérinti a kasokat, s azokat a tolvaj nem képes ellopni, mert őt is ’megkötötték’. Varázsereje van a karácsony éjszakáján készült seprűnek. Ezzel az éjféli misén összeseprik az oltár előtti port, szentelt vízzel sarat gyúrnak belőle, s az azzal bekent kasok és a megőrzött seprű lehetetlenné teszik a tolvajlást. A Horhi-féle méhészkönyv több kéziratos változata (1795, 1797) tanácsolja, hogy Szent Iván-nap (június 24.) hajnalán a méhész mogyoróvesszőből készítsen gúzst, s tegye karácsony éjjel az asztal alá. Amikor egy fehér kanca megellik – mielőtt először szoptatná meg a csikóját, – tegye a gúzst a kanca lábára, hogy így szopjon a csikó. A gúzst azután a méhesben kell tartani. Az ilyen gúzs megóvja a méheket a tolvajtól. Erdélyben böjtöl az a gazda, akinek ellopták a méhét. A böjtöléstől beteg lesz a méhtolvaj, sőt meg is halhat. Göcsejben ilyen átkot mondanak: „Aki ellopta a méheimet, addig meg ne haljon, míg engemet magához nem hív!”
A méhlopást, a méhek megrontását a múltban szigorúan büntették. 1556-ban egy jobbágyot, aki az ellopott méhkast a padláson rejtegette, arra ítéltek, hogy derékig meztelenre vetkőzzék, és a méheket a fejére borították. Bártfán 1569-ben egy asszonyt mézlopásért és a méhek megrontásáért máglyán égettek el. Hasonló szigorral büntették a méh- és méztolvajokat az oroszok, lengyelek, észtek, cseremiszek is.
A friss mézből a Rába mentén a rokonoknak, szomszédoknak küldenek egy tányérral. A megajándékozottak a tányért búzával tele küldik vissza. A búzából néhány szemet a méhkas alá helyez a méhész, s ha azok ott nem csíráznak ki, a méhei egészségesek maradnak. Gömöriben az új párt a vőlegényes háznál mézzel fogadják, s a vőlegény azt a kanalat, amellyel a mézet fogyasztotta, keresztüldobja a háztetőn.
A méhszúrás helyét sárral, különböző füvekkel (kilencféle fűvel) kenik be, sarlóval, késpengével kereszt alakban megnyomkodják, a szúrás helyén méhet nyomnak szét, hogy a megszúrt testrész meg ne dagadjon. Kalotaszegen azt tartják, ha terhes asszonyt szúr meg a méh, gyermeke irigy, rosszlelkű lesz. A néphit szerint nem szúr a méh, ha karácsony és Szent István napján (augusztus 20.) mosdatlan marad a méhész.
A méhészek és mézeskalácsosok védőszentje Szent Ambrus, akire csecsemő korában méhraj szállt. Amikor ezt az apja megpillantotta – a Debreceni Kódexet (1519) idézve –, így szólt: „ez gyermök nagy ember lészön jövendőben”. Ambrus-napkor (december 7.) a méhészek misét hallgatnak, s Budapesten a szervita szerzetesrend temploma körül még a két világháború között is zászlóikkal körmenetet tartottak.
A méhészbabonák, mágikus szokások történeti rétegeit, finnugor és török elemeit nehéz megállapítani. Az olyan szokások, mint a nőnek a méhektől való távoltartása, a szótabu, a méhes mellé tűzött állatkoponyák, a holdállás figyelembevétele, a mágikus kör, a megkötéses varázslás valószínűleg honfoglalás előtti méhészhiedelmeink maradványai. Hasonló mágikus szokások azonban nemcsak a magyaroknál, hanem más közép- és kelet-európai népeknél, részben Nyugat-Európában is ismeretesek. Valószínű, hogy a magyar méhészek mágikus hiedelmeinek jelentékeny része a magyarságba beolvadt idegen népektől (szlávok, németek) származik. Az egyes mágikus szokások elterjesztésénél szerepük volt a 17–18. századi kéziratos és nyomtatott méhészkönyveknek, illetve a lép- és viaszkereskedelemnek. Mindezek révén és a népi áttételek hol folyamatos, hol megszakadó láncolatán méhészkedésünk antik hagyományokat is megőrizhetett. A 17–18. századi, sőt a későbbi idők népi méhészkedéséről azt mondhatjuk, hogy a méhek gondozója nem annyira gyakorlati gazda, hanem inkább varázsló.
A varázslatok, kultikus cselekedetek funkciójának megszűnéséhez viszont hozzájárultak a méhészeti szaklapok és szakkönyvek, valamint azok a tanfolyamok, amelyeket a 19. század második felétől a különböző méhészegyesületek rendeztek a méhészettel foglalkozó parasztság számára.
Forrás: Garay Á. 1911: 227; Giday K. 1941a: 73; Csaba J. 1971: 73; Kotics J. 1988: 135
Pásztor Méhészet 